Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába

Tagadhatatlan: a filozófiának nincsenek általánosan elfogadott, végérvényes tételei.

A filozófiai gondolkodást - ellentétben a tudományokkal - nem jellemzi progresszív fejlődés. Hogy Hippokratésznél, a görög orvosnál messze előbbre jutottunk, kétségtelen. Az azonban aligha mondható, hogy megelőztük volna Plátont.

A filozófia lényegéből következik - s ez különbözteti meg a tudományoktól -, hogy semmilyen formában sem igényli az általános elfogadást. Az a bizonyosság, amelyre számot tart, nem tudományos, nem objektív, nem ugyanaz minden ész számára. Egyfajta belső bizonyosság az, amely az ember egész lényét érinti. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül. De ez az úton-lét mélységes lelki kielégülésre nyújt alkalmat, s emelkedett pillanatokban bizony a kiteljesülés érzetére is. A filozofálás ösztöne mindig az eredetből fakad. Ez az eredet sokféle lehet. A csodálkozás kérdések feltevésére és véleményalkotásra késztet. A már megszerzett tudásban való kételkedése az embert kritikai vizsgálódásra indítja, bizonyosság keresésre. A magárahagyatottság érzése és félelme önmaga felé fordítja vizsgálódását. Vannak határhelyzetek: meg kell halnom, szenvednem kell, változom, hibát, bűnt követek el. Vannak támaszpontok: otthon, haza, szülők, ősök, testvérek, házastársak, barátok. De ezek sem nyújtanak teljes biztonságot.

            Csak a másik emberrel kapcsolatban lehetünk valakik, önmagunkban semmi sem vagyunk. Csak az értelem és értelem, elme és elme, tehát egzisztencia és egzisztencia közötti kommunikáció lehet személytelen jelentések és értékek közvetítője. Igazi létbiztonság csak ott lesz, ahol a kommunikáció hátsó gondolatok nélküli az együtt élő emberek között; akik egyébként szabad közösségekben vitatkoznak egymással, egymással való társulásukat ideiglenesnek tekintik, semmit sem tartanak örök érvényűnek, de megvitathatónak tartanak mindent. Csak a kommunikációban teljesedik ki minden igazság. Isten csak közvetve nyilvánítja ki magát, s csakis az ember ember iránti szeretetében. Az ész bizonyossága csak partikuláris és viszonylagos; alá van rendelve az egésznek.

Plotinosz, Nyugat legnagyobb misztikus filozófusa írja: "Gyakran, mikor testem álmából önmagamra ébredek, csodálatos szépségben van részem. Ilyenkor bizton hiszem, hogy egy jobb és magasabb világba jutottam, hogy a legdicsőségesebb életet érzem magamban, hogy egy vagyok az Istenséggel.

            A misztikus tapasztalatban nem kételkedhetünk, s abban sem, hogy a misztikusok sohasem voltak képesek kommunikálni azt, ami tapasztalatukban a leglényegesebb volt.

            A görög filozófusok is mondtak a zsidó prófétákéhoz hasonló dolgokat, csak más szavakkal. I.e. 500 körül Xenophanész kijelentette: csak egy Isten van, aki sem alakjában, sem gondolataiban nem hasonlít a halandókra. Platónban úgy fogalmazódott meg az Isten-kép - ő a nak nevezte -, mint minden tudás forrása. A görög filozófusok tudták, hogy a többistenhitet csak a szokás állandósította, mert hiszen a természetben csak egy Isten van. Ez az Isten szemmel nem látható, nem hasonlít senkire, semmiféle ábrázolatban fel nem ismerhető. Istent mint világelvet, kozmikus törvényt, végzetet, gondoskodást, vagy mint démiurgoszt fogalmazták meg. A görög gondolkodóknak ez az Istene azonban elmeszülemény, nem Jeremiás élő Istene. Lényegében a kettő mégis azonos. Erről a kettős tőről sarjadt a nyugati teológia és filozófia számtalan változatú Isten-fogalma, és ennek alapján latolgatták, micsoda is ez az Isten. Napjaink filozófusai - úgy látszik - megkerülik  Isten létének kérdését. Nem állítják, hogy van, de nem is tagadják. A filozófiai gondolkodásnak azonban kötelessége, hogy valamiféle véleményt nyilvánítson ebben a kérdésben. A kinyilatkoztatás nélkül az emberek számára nincs realitása Istennek. Isten gondolati úton nem közelíthető meg, csak hit és engedelmesség által. De már sokkal előbb, a bibliai kinyilatkoztatástól függetlenül is létezett egyfajta bizonyosság Isten realitására vonatkozóan. Sőt a keresztény Nyugat világában is sokan jutottak Istenről való bizonyosságra a kinyilatkoztatás garanciája nélkül is. Van egy régi filozófia tétel, amely szintén szembehelyezkedik ezzel a teológiai tannal. Így szól: tudunk Istenről, mivel mindennapi (jelen)léte bizonyítható. Isten létének bizonyítékai hathatós dokumentumokat képeznek. De ha Isten létének bizonyítékai úgy vannak megszerkesztve, mint tudományosan érvényes bizonyítások, amilyeneket a matematikában vagy a tapasztalati tudományokban találunk, akkor hamisak. E vonatkozásban Kant alaposan megcáfolta őket. Aztán jön az ellentétel: minthogy Isten létének valamennyi bizonyítása megcáfolható: Isten nincs. Ez a következtetés is hamis. Mert Isten nemléte éppoly kevéssé bizonyítható, mint léte. Mind a bizonyítékok, mind a cáfolatok azt mutatják, hogy egy bizonyított isten nem Isten, csak egyike a világ dolgainak..... Az Isten egzisztenciáját bizonyító érvek, s azok összes variánsai, melyek évszázadok során megfogalmazódtak, lényegesen különböznek a tudományos bizonyításoktól. Ezek az ember arra irányuló kísérletei, hogy az Istenhez való felemelkedés tapasztalatának a gondolkodás terén kifejezést találjon. Vannak a gondolkodásnak olyan útjai, amelyeken járva el lehet jutni egészen addig a határig, ahol Istenre vonatkozó tudatunk egyszerre természetes jelenlétté válik. Isten nem lehet kötelező érvényű tudás tárgya. Érzékszerveinkkel meg nem tapasztalható. Láthatatlan. Látni nem lehet, csak hinni lehet benne. De miből fakad ez a hit? Ennek forrása nem a világi tapasztalatok határain belül van, hanem az ember szabadságában. Az az ember, aki tudatában van szabadságának, bizonyságot nyer Istenről. Szabadság és Isten: elválaszthatatlanok egymástól. Miért? Annyit tudok: szabadságomhoz nem magam által jutok: kapom azt. S ha nem kapom, nem követelhetem. Mikor igazán önmagam vagyok, biztos vagyok benne, hogy nem magam által vagyok szabad. ..... Isten számomra olyan mértékben van, amily mértékben és szabadságomban igazi önmagammá válok. Nem tudásom tartalmaként van számomra, hanem mint olyan valami, ami csak egzisztenciám révén közelíthető meg.

            Isten sohasem lesz kézzelfogható tárgy a világban. Ez azt  jelenti, hogy szabadságunkban nem szabad engedelmeskednünk kézzelfoghatóságoknak, önkényeskedéseknek és világi hatalmasságoknak; hogy az ember maga felelős önmagáért, hogy nem bújhat ki a felelősség alól azzal, ha megtagadja a szabadságot szabadsága érdekében. Jót kell állnia döntéséért és az útért, amelyet maga választ. Isten realitása és a mi Istenhez való történeti viszonyunk közvetlensége kizár minden Istenről szóló általános érvényű tudást. Éppen ezért nem is Istenről való tudásunk a fontos, hanem az Istenhez való viszony. Időtlen idők óta történtek kísérletek Isten empirikus formákban való megragadására, ide számítva az emberi formában történő megszemélyesítését is. Mégis: minden ilyen megfogalmazás olyan, mint valami fátyol. Isten nem az, amit szemünkkel láthatnánk. Istennel szemben tanúsítható helyes magatartásunk néhány bibliai parancsban nyert kifejezést. "Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást!" Isten minden metaforikus ábrázolása kivétel nélkül mítosz. Mint mítosznak, ha csupán szimbolikus jelként értelmezzük, mély jelentése van, de babonává lesz, mihelyt összetévesztjük magának az Istennek a realitásával. Miután minden ábrázolás inkább elrejti, mintsem felfedi Isten mibenlétét, akkor kerülünk legközelebb hozzá, ha megtagadjuk ezeket az ábrázolásokat. (Keresztes Szt. János!)

 

 

A jót és rosszat három szinten különböztethetjük meg:

           

            1.) Rossznak tartjuk a szenvedélyeknek, az érzéki ösztönöknek, az evilági örömöknek és boldogságnak, a mindennapi létnek való közvetlen és korlátlan alárendeltséget. Egyszerűbben: rossz az élete annak az embernek, aki a véletlenek világában marad, aki állat módjára él, napról napra, jól vagy rosszul, hol így, hol úgy, azaz olyan életet él, amelyben nincs döntés.

            2.) Az igazi gonosz az, amit Kant tévútnak nevezett. Eszerint téves, ha csak akkor cselekszem jót, ha abból károm nem származik, illetve ha nem kerül túl nagy erőfeszítésembe. Tehát ha nem feltétlenül akarok jó lenni, hanem ha az érzéki örömeimmel még zavartalanul összeegyeztethető.

            3.) Ezen a szinten a rossz csak a szándékos rossz, a rombolásnak önmagáért való akarása, kegyetlenkedésre, pusztításra irányuló hajlam, törekvés mindannak megsemmisítésére, ami érték és értékes.

            Az ember tanulmányozása sokféle ismerethez juttat bennünket, de az embernek mint olyannak megismeréséhez soha. A legvalóságosabban szabad az az ember, akinek bizonyossága Istenről a legnagyobb. Amikor igazán szabad vagyok, akkor bizonyos vagyok benne, hogy nem magam által vagyok szabad. Ha mi magunk világosan látjuk is, melyik az Isten vezetése szerinti út, még akkor sem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy mindenki számára ez az egyetlen. Isten szavát csak magasztos pillanatokban hallhatjuk. Az ilyen pillanatokból és az ilyen pillanatokért élünk. Az ember legfőbb java ebben a világban a személytől személyhez szóló kommunikáció. Azok az erők, amelyek e világi tönkretételünkre törnek, s uralkodni akarnak rajtunk: a jövőtől való félelem, aggodalmas ragaszkodás tulajdonunkhoz, s a riadozás a szörnyű lehetőségektől.

            Ezekkel az erőkkel szemben hitre még a halál árnyékában is szert tehetünk, mely képessé tesz bennünket arra, hogy a legextrémebb, a legképtelenebb és legértelmetlenebb helyzetben is békében tudjunk meghalni. A lét alapjában való hit részben önzetlen hálaként nyilatkozik meg, részben pedig az Isten létébe vetett hitből fakadó békesség formájában. Isten az egyén szabad döntéseiben munkálkodik. A pap összetéveszti az Istennek való engedelmességet az olyanféle világi tekintélyek iránti engedelmességgel, mint amilyen például az egyház, könyvek, törvények, melyeket közvetlen kinyilatkoztatásnak tart. Végül: nincs kizárva, hogy a világ objektív tekintélyeinek való engedelmesség és az originálisan megtapasztalt isteni akaratnak való engedelmesség olykor egybeessék. De az ilyen egybeesést nagyon meg kell vizsgálni! Embernek lenni annyi, mint emberré válni.

A világ: A tudománynak van egy mélyebb forrása: az őszinte, tiszta elmélkedés, a világosan látás szenvedélye, a világ válaszainak figyelése. Az ismeret rendszerezés által lesz tudománnyá, amikor valami szisztematikus egységet veszünk észre abban, amit tudunk. A tudós a sok különböző dolog mögé tekint, és csoportosítási elveket keres. Úgy látszik, a tudomány titkos célja eljutni a kutatásban egészen addig a határig, amelynél a legvilágosabb  tudás számára is a nem-tudás területe kezdődik. Mert csak a tökéletes tudás juttathat el bennünket a tökéletes nem-tudásig. Az igazi lét nem ragadható meg semmiféle világképben - mert a világkép tudásra épül - , csak a tökéletes nem tudásban, amelyhez viszont csak tudományos ismereteink révén juthatunk el. A tudomány legfőbb törekvése elérni azt a pontot, ahol a megismerés csődöt mond.

Az ember története Jobban megértjük a jelen tapasztalatait, ha a történelem tükrében nézzük azokat. A történelem megelevenedik számunkra, ha saját korunk megvilágításában látjuk.

 

A történelem négy alapvető szakaszra tagolható:

Az első: a kezdeti nagy lépések, a nyelv használata, a szerszámok feltalálása, a tűzgyújtás és a tűz felhasználása. Ez a prométheuszi kor, minden történelem alapja, melynek folyamán kialakult a biológiailag meghatározott emberi faj.

A második: a régi nagy civilizációk 5000 és 3000 között alakultak ki Egyiptomban, Mezopotámiában, az Indus mentén, s valamivel később a Hvang folyó vidékén Kínában. A világosság kicsi szigetei ezek...A harmadik: az i.e. 500 körüli években (800 és 200 között) fektették le a humanitás szellemi alapjait párhuzamosan, de egymástól függetlenül Kínában, Indiában, Perzsiában, Palesztinában és Görögországban. S a humanitás ma is ezeken az alapokon nyugszik. A negyedik: a tudomány és a technika kora. A középkor vége felé jelentkezett, Európában. Elméleti megalapozása a 17. században történt. A bő termésű korszak a 18. század végén bontakozott ki, s az utolsó öt évtizedben haladásának léptei felgyorsultak.

A harmadik korszakban alakult ki az az ember, amely ma él. (Hamvas Béla!) Ezért ezt a kort tengelykorszaknak nevezhetjük. Rendkívüli események zsúfolódnak ebbe a korszakba. Kínában ekkor élt Konfucius és Lao-ce, s ekkor bontakozott ki a kínai filozófia valamennyi iránya. Ez volt Mao-ce, Huang-ce és számtalan más kimagasló elme korszaka. Indiában ez volt az Upanisádok és Buddha ideje. Iránban Zarathusztra fejlesztette ki kihívó koncepcióját, mely szerint a kozmikus fejlődés a jó és a rossz párharca. Palesztinában próféták támadtak: Ézsaiás, Éliás, Jeremiás. Görögországban színre lép Homérosz, Parmenidész, Hérakleitosz, Pláton. Az új elem ebben a korszakban az, hogy észrevették az emberek a létet, mint egészt, önmagukat és korlátaikat. ....Megtapasztalták a mélységet önmagukban és a világosságot a transzcendenciában.

            Ez a korszak alkotta meg az első kategóriákat, amelyekben ma is gondolkodunk, s ez teremtette meg azokat a világvallásokat, amelyekben az emberek ma is élnek. A mitikus korszaknak a maga szellemi békéjével és magától értetődő igazságaival együtt vége lett. Ekkor kezdődött meg a racionális és az empirikus tapasztalatok harca a mítosz ellen, a démonok ellen, s a harc az egy Isten transzecendenciájáért, az etika felháborodásának harca a hamis istenek ellen. A mítoszok átalakultak, és mély tartalmat nyertek abban a pillanatban, amelyben a mítosz mint olyan meghalt. A történelem végső célját nem tudjuk meghatározni. De egy olyasféle célt, amelyben az emberi lehetőségek a legmagasabb fokon valósulnak meg, kitűzhetünk. Ez pedig: az emberi faj  egysége. Az emberiség egysége nem jöhet létre valamely racionális, tudományos általánosítás útján. Az ilyesmi csak a gondolkodás egységét hozná létre, nem az emberiségét. Az egység nem egyetemes vallás, melyhez hitviták vezetnek el minket. Nem valósítható meg sem a józan ész, sem pedig valamely közmegállapodásból fakadó közös nyelv révén. Az egység csak a történetiség mélyéből törhet elő, nem mint közös tudás, hanem mint kötetlen kommunikációja a történeti különbözőségeknek; mint vételen dialógus, mely a nemes vetélkedés magaslataira emelkedik. Egy ilyen emberhez méltó párbeszéd a szabadság erőszakmentességét keresi. Az emberi nem egységének célja a mindennapi lét alapsíkján közel sem tűnik utópiának. Megvalósítása azonban a fennálló hatalmak ellen kitartó harcot kíván.

             A filozófus függetlensége A filozófus először is független azért, mert nem érez szükséget, függetleníti magát a javak világától és a szenvedélyek uralmától, mert aszkéta. Másodszor, mert nincs benne félelem, s túlnéz a vallás illúzióin. Harmadszor, mert nem vesz részt államügyekben és a politikában, elkötelezettségek nélkül él, békés visszavonultságban, mint világpolgár. A filozófus függetlensége nem abban áll, hogy nem veti alá magát eszméknek és dogmáknak, hanem abban, hogy föléjük kerekedik. De úrnak lenni a dogmák felett megint kettőt jelenthet: jelentheti az önkényes elszakadást a kötöttségektől, s jelentheti a transzcendensben adott kötöttséget. Az abszolút függetlenség lehetetlen. Gondolkodásunkban: szerzett tapasztalatinktól függünk; a mindennapi létben: más emberektől, akikkel a kölcsönös segítség értelmében kapcsolatban állunk. Mint egyszeri létünk más egyszeri létektől függ, és csakis a kommunikációban válik lehetségessé, hogy mi és mások igazi önmagunkká váljunk. Elszigetelt szabadság nincs. Ahol van szabadság, ott az harcban áll az elnyomással. S ha az elnyomás minden ellenállás eltiprásával győzelmet aratna, az a szabadság kiirtását jelentené. Már tudatunk első ébredésekor tévedünk. A Biblia bűnbeesésről szólva ezt a gondolatot mitikus képekben fejezi ki. Emelkedjünk fölébe érzelmeink kötelékeinek, ahelyett hogy széjjeltépnénk azokat! Csak így jutunk el önmagunkhoz. Próbáljunk meg emberek lenni, s tegyük azt, ami függetlenségünk felé lendít bennünket. S akkor szenvedésünk panasz nélküli lesz, kétségbeesésünk pedig önfeladás nélküli; megrázkódunk, de össze nem roppanunk, mert az a belső függetlenség, amely növekszik bennünk, egyben megtart bennünket. A filozofikus életnek két útja van: az egyik a magános elmélkedés útja, annak minden módozatával; a másik a kommunikáció útja, egymás kölcsönös megértése a cselekvésben, a szóban és a csend közös meghallásában. Elmélyedő gondolkodásra szánt napi percek nélkül mi, emberek, nem tudunk meglenni. Ezek azok a csendes percek, amikor tudatunkba mélyedünk, hogy az ősforrás jelenléte el ne vesszék teljesen a napi élet elkerülhetetlen ziláltságában. Amit nem kommunikáltunk, az nincs. Éljünk abban a reményben, hogy őszinte lemondásunkban kiszámíthatatlan módon visszakapjuk önmagunkat. Csak ha az önvizsgálat, a transzcendáló elmélkedés és a tennivalók meggondolása e hármas formájában elmélkedünk, s ha megnyitjuk önmagunkat a korlátlan kommunikáció előtt, akkor jelenik meg nekünk anyagtalanul, soha nem siettethetően szeretetünk tisztasága, az Istenség rejtett és mindig bizonytalan imperatívusza, a lét revelációja, ami aztán magával hozza az értelem békéjét az élet állandó nyugtalanságai közepette is. A dolgok megalapozottságában való hitet a legszörnyűbb katasztrófák ellenére is, a szilárd elhatározó képességet a szenvedély hullámverésében, és a megbízható hűséget a világ pillanatnyi csábításai közepette......  Amikor hazatalálok önmagamhoz, úrrá lesz bennem egy alapvető harmónia, mely megmarad bennem a nap mindenféle hangulata és változása között; mely segítségemre szolgál, és támasztalanságomban, zavaromban, érzelmi problémáimban nem engedi, hogy szakadékba lépjek. A filozófia története: a nyugati filozófia története négy periódusra osztható:

1.)görög filozófia: Kibontakozása a mítoszoktól a logika felé haladt. Megteremtette az alapvető nyugati fogalmakat, a kategóriákat, valamint a lét, a világ és az ember alapvető eszméit.

2.) a keresztény középkor filozófiája: Szent Pál, Szent Ágoston, Luther

3.) a modern európai filozófia: Kepler, Galilei, Giordano Brúnó, Spinoza.

4.) a német idealizmus filozófiája: Lessing, Kant, Hegel, Schelling